Történelem
 Bővebben: A magyarországi zsidók története

Magyarország területén már az i. sz. 3. században a római Pannonia provinciában éltek zsidó vallású emberek. A római táborok, városok környékén több olyan feliratos emlék került elő, amely ezt bizonyítja, köztük a dunapentelei emlékkő, amelyet "Cosimus, a vámállomás vezetője, a zsidó zsinagóga elöljárója" állíttatott.

A honfoglaló magyarok a zsidó vallású kazárok révén szoros kapcsolatban álltak a zsidósággal. A magyar államalapítás idejéből már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. A magyar nyelvben a zsidó szó szláv eredetű és a 13. századi Ómagyar Mária-siralomban fordul elő először a Sydou alakban. Aba Sámuel király kabar származású előkelő volt. A Sámuel név arra mutat, hogy "mint kazár eredetű arisztokrata sarj" zsidó hitre tért családból származhatott.

Az Árpád-házi királyok alatt több-kevesebb megszorítással, de a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek Magyarországon a zsidók. Ebből a korból való IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevele, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A zsidók kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket.

 
Vízkelety Béla kőrajza 1864-ből: Mátyás és Beatrix bevonulása Budára 1476-ban. A kép bal szélén Mendel Jakab, a zsidók "prefektusa". Kezében a Tóra, azaz Mózes öt könyveA 15. században a megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, kialakultak a "történelmi hitközségek" (Buda, Óbuda, Esztergom, Sopron, Tata). A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás király uralkodásának idején volt. Mátyás létrehozta a zsidó prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. Élére Mendel Jakabot állította, aki képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő adók beszedését.

A törökök győzelme után a feldarabolt Magyarország különböző részein különböző sors jutott a zsidó lakosságnak. A királyi Magyarország jelentéktelen lélekszámú zsidóját gyakran üldözték, néhány városból kitiltották őket. A török hódoltság területén ezzel szemben nyugodtan élhettek. A 17. század közepén a törökkori Buda zsidóságát az egyik legjelentősebb európai zsidó közösségként tartották számon. Az Erdélyi Fejedelemségben szintén viszonylag nyugodtan élhettek és dolgozhattak. Az 1623. június 18-án Kolozsvárott kelt oklevelével Bethlen Gábor engedélyezte a zsidók letelepedését, szabad kereskedését és vallásgyakorlását Erdélyben, s a szokásos zsidójel viselésétől is mentesítette őket. A török kiűzése során az addig virágzó magyarországi zsidó közösségek vagy a vérengzések áldozatul estek vagy elmenekültek.

A 18. században

német nyelvű askenázi zsidók vándoroltak be Magyarországra elsősorban Csehország és Németország területéről. 1769-ben mintegy 20 000, 1787-ben már kb. 80 000 főre tehető a számuk. Mezőgazdasági termékkereskedelemmel foglalkoztak, ők értékesítették a nagybirtokok, falvak termékeit, a bort, búzát, bőrt stb. Előbb a nagybirtokközpontokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerősödő városokban telepedtek le, végül II. József császár 1781-ben kiadott türelmi rendelete lehetővé tette a szabad királyi városokba történő beköltözést, az iskoláztatást, az iparűzést, a földvásárlást.

 19. század
A magyarországi zsidóság a reformkor idején egy nem túl népes, jómódú városi népcsoport volt. Az 1830-as évektől azonban már a jóval szegényebb kelet-európai zsidóság első csoportjai is megjelentek az ország területén.

1848. március 17-én a „magyarországi és erdélyi zsidók képviselete” üdvözölte a magyar forradalmat. Zsidók is részt vettek a megalakuló Közcsendi Bizottmányban és a nemzetőrségben. A gazdag zsidó családok jelentős anyagi támogatással segítették a szabadságharcot. A honvédseregekben szolgálatot teljesítő zsidók számát mintegy 20 ezerre becsülték, ami messze számarányuk feletti részvételt jelent. Ennek elismeréseképpen tartotta kötelességének a Szemere-kormány és a nemzetgyűlés, hogy a szabadságharc végnapjaiban, 1849. július 28-án Szegeden határozatban mondja ki a zsidók polgári és politikai egyenjogúsítását. E határozat azonban a szabadságharc veresége miatt nem léphetett érvénybe.

 
Az 1859-ben épült budapesti Dohány utcai zsinagógaMagyarország újabbkori történetének legnagyobb arányú bevándorlása a kelet-európai zsidóság érkezése volt, amely a 19. század második felében vált tömeges méretűvé. Az új bevándorlók igen szegény, nagyrészt falusi életmódú és földműveléssel is foglalkozó, jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók voltak a Monarchia fennhatósága alá kerülő Galíciából és az Orosz Birodalom területéről. A bevándorlókat a reformkor és szabadságharc örökségét folytató liberális politikai-társadalmi légkör, a hatalmas gazdasági fejlődés, a kínálkozó jobb megélhetés vonzotta Magyarországra.

A 1891-es népszámlálási adatok szerint a zsidóság lélekszáma a Magyar Királyság teljes területén 612 803 fő, a Magyar Királyság lakossága Horvátországgal együtt 17 318 794 fő. A zsidó diaszpóra a társadalom 3,54%-át jelentette.

 Asszimiláció
A 19. század végén erőteljessé vált a magyarországi nemzetiségi származásúak önkéntes magyarrá válása. Különösen a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. Más európai országokban nem zajlott le a zsidóságnak ilyen tömeges méretű összeolvadása a többségi keresztény társadalommal, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Bár Németországban és Ausztriában már valamivel korábban megindult egy hasonló asszimilációs folyamat, ezekben az országokban a többségi társadalom gyakran igen elutasító volt, ami valamennyire továbbra is fentartotta a zsidóság hagyományos elkülönülését. Magyarországon ezzel szemben a újonnan meginduló nagyvárosi fejlődés, a többségi társadalom befogadó hozzáállása, a modern nemzetállam megteremtését a nemzetiségek tömeges beolvadásával elképzelő hivatalos politika a zsidóság számára is lehetőséget biztosított az egyenlő társadalmi érvényesülésre és a magyar nemzethez való tartozásra. A kiegyezés után Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai között az egyik legelső a zsidók teljes egyenjogúsításáról szóló 1867-es törvény volt. Eötvös létrehozta az izraelita kongresszust is, hogy a zsidók saját kezükbe vehessék egyházi és iskolai ügyeik vezetését.

A 19. század végének liberális légkörében a magyarországi zsidóság körében igen sokan valóban magyarrá váltak, a nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket. A zsidóság 1895-től törvény szerint is a magyar nemzeten belüli egyik vallási felekezet lett, tehát valaki éppúgy lehetett izraelita vallású magyar, mint katolikus vagy református vallású magyar. A magyarországi, főleg városi zsidóságnak csak kisebb része tartott ki a hagyományos zsidó vallás mellett (ortodox, illetve statusquo irányzat), megőrizve nemzetiségi, etnikai elkülönülését. A döntő többség a neológ felekezethez csatlakozott, a fővárosi zsidóságnak például közel a háromnegyede. A századfordulótól sokan magyar vagy – szintén a magyarrá válás útját járó – német (sváb) házastársat választottak, gyermekeiket megkeresztelték. A 20. századra az izraelita vallású magyarság így olyan mértékben keveredett a keresztény vallásúakkal és olyan építő részévé vált a magyar társadalomnak és kultúrának, hogy nem lehetett többé attól elválasztani. A mai magyarok közül – különösen városban – sokaknak vannak zsidók a felmenői között, ahogyan németek, szlávok és más nemzetiségűek is.

 Híres magyarországi zsidók a 19. században
A leghíresebb magyarországi zsidók közé tartoztak Lőw Lipót (1811-1875) szegedi főrabbi, Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbi, Herzl Tivadar újságíró, a cionizmus alapítója, Ballagi Mór nyelvész, Rózsavölgyi Márk zenész, Vámbéry Ármin orientalista, Kiss József költő és Beck Vilma írónő, kém.

 Antiszemitizmus a 19. században
Az antiszemitizmus első országos figyelmet keltő megnyilvánulása a tiszaeszlári per volt. 1882. április 1-jén eltűnt fiatal keresztény szolgálólány ügyében vérváddal (rituális gyilkosság vádjával) illették a helyi zsidókat. A koncepciós perek vonásait magán viselő per 1883-ban zajlott le. Eötvös Károly és ügyvédtársai küzdelmének eredményeként az ügy végül a vádlottak felmentésével végződött.

 20. század
Az 1914-es népszámlálási adatok jól szemléltetik a zsidóság lélekszámának további növekedését: a Magyar Királyság teljes területén a zsidóság lélekszáma 930 740 fő volt. A Magyar Királyság lakossága ekkor Horvátországgal együtt 20 836 681 fő. A zsidó diaszpóra tehát a társadalom 4,47%-át jelentette.

 1919–1944
Az 1920. évi 23. törvénycikk, a Numerus Clausus (Zártszám-rendelet) meghatározta az egyes magyarországi kisebbségekhez tartozó egyetemi hallgatók maximális számát, ügyelve az adott nemzetiségek arányára a teljes magyarországi lakosságban. A zsidó vallású egyetemisták aránya ezt követően csak 10-12% körül mozgott, szemben a háború előtti 30-34%-kal. [8] Az intézkedés egyértelműen a magyarországi zsidóság ellen irányult, de az egyéb nemzetiségek fejlődésének se tett jót. A magyar zsidóság helyzetének romlása azonban igazán Hitler németországi hatalomra jutása után kezdődött. Magyarországon a parlament 1938-tól kezdve több antiszemita jogszabályt, úgynevezett zsidótörvényeket hozott, amelyek fokozatosan megfosztották a zsidó lakosságot az állampolgári jogaiktól. 1944-ig azonban a magyarországi zsidók - Európa más országaiban lakó társaikkal ellentétben még így is valamelyest biztonságban tudhatták magukat, bár a zsidóellenes politika már 1944 előtt is többtízezer áldozatot követelt.[9] A magyar zsidóság asszimilációját is derékbe törte a hivatalos szintre emelt antiszemitizmus, diszkrimináció és megbélyegzés, amely 1944–45 között a holokausztba torkollott.

A magyarországi zsidótörvényeket egyes nézetek kedvezőbben ítélik meg. Eszerint például a Numerus Clausus elsősorban az új határokon túlról az anyaországba menekülő magyarok oktatását és munkavállalását segítette. Kiemelik, hogy a zsidó lakosságot az állampolgári jogaiktól megfosztó törvényeket kifejezetten a főrabbi kérésére hozták: ha ugyanis Magyarország nem szigorít a (Hitler szerint) engedékeny zsidótörvényein, az megszállással fenyegette volna - ami a zsidóság tömeges deportálását vonta volna maga után. Így sikerült ezt egészen 1944-ig elkerülni, és a magyarországi zsidók a környező országokénál sokkal jobb helyzetben élhettek. Egyes plébániák hamis keresztlevelek kiállításával segítették a jogfosztottakat.

1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már 1942-ben megkezdődtek. Ezekre való tekintettel kb. 100 000 zsidó menekült a szomszédos országokból Magyarországra. Az átállást tervezgető Magyarországot azonban 1944. március 19-én német csapatok szállták meg.

 Magyarországi holokauszt
 Bővebben: Zsidó holokauszt Magyarországon
 
Cipők a Dunaparton, Holokauszt-emlékmű a 60. évfordulóra (2005), Pauer Gyula és Can Togay alkotása.A holokauszt az egész európai zsidóság tervszerű meggyilkolását jelentette, amit a náci Németország folytatott a koncentrációs táborokban (haláltáborok). A német megszállást követően Magyarországon is azonnal megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások. 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk.

Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, mely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták. Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmann-nal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1 685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet. A Zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.

A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint az ekkor már általa is ismert Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccs”-át; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását.

A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) idején a vidéki zsidóság már gyakorlatilag fel lett számolva. Az országban Budapesten kívül már csak a munkaszolgálatos századokban voltak zsidók. A fővárosban körülbelül 200 ezer, a munkaszolgálatos századokban körülbelül 100 ezer férfi várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom. A Szálasi-kabinet a végsőkig elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború folytatása mellett, így német kérésre 50 ezer zsidó személyt deportáltak, a maradék fővárosi zsidóságot pedig gettóba zárták, ahol ezreket gyilkoltak meg. A Budapesten körülbelül nyolcezer zsidó személyt gyilkoltak meg, további mintegy kilencezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg vagy öngyilkos lett.

1944-45-ben a magyar zsidóságnak kb. 70%-át, mintegy 600 000 embert végeztek ki. A zsidónak nyilvánított családokat, zömében időseket, nőket és gyerekeket (a férfiak nagy része munkaszolgálatos volt a fronton) tehervagonokban külföldre deportálták főleg Auschwitz és Dachau haláltáborába, ahol kínhalállal megölték őket. A Kárpát-medencei zsidó származású lakosság a Budapesten lakók kivételével gyakorlatilag teljes számban halálát lelte (vagyis a mai Magyarország Budapesten kívüli területein, valamint az Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken és Délvidéken lakók). A fővárosiaknak mintegy a fele, több mint 100 000 ember vesztette életét külföldi haláltáborokban vagy a budapesti nyilas terror alatt. A budapesti zsidóság másik része életben maradása elsősorban a szervezett és spontán mentőakcióknak tulajdonítható. Az üldözöttek elrejtésében, menekítésében több külföldi diplomata és a magyar lakosság egy része is részt vett.

 1945 után
A holokausztot túlélők egy része Izraelbe vagy az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt, jelentős részük azonban a maradást választotta. A sztálinizmus évei alatt az ateista állami nyomás hatására visszaszorult a hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált. A zsidóság nagy része az asszimiláció érdekében különböző stratégiákhoz folyamodott (kommunizmus, nemzetközi munkásmozgalom, elvegyülés, rejtőzködés, szakítás a tradíciókkal, stb.)

Az 1956-os forradalomban, illetve a szovjet támadást követő fegyveres szabadságharcban számos zsidó származású személy vett részt (Angyal István, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Szirmai Ottó, stb.) A Kádár-korszak alatt a magyarországi zsidóság viszonylagos nyugalomban élt. A zsidókérdés tabutémává vált. A kádári vezetés a békés, csendes asszimilációt preferálta. Ennek következtében a magyarországi zsidóság egyre jobban elvilágosiasodott, nőtt a vegyes házasságok száma, a zsidó közösségekre erőteljes dezintegrálódás, a zsidó hagyományoktól való elidegenedés lett úrrá.

A rendszerváltásban a magyarországi zsidóság liberális és demokrata gondolkodású része jelentős részt vállalt. Kelet-Európában az első alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt. A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetőleg 80.000-100.000 fős magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk. Megerősödtek a cionista szervezetek, a civil és ifjúsági egyesülések, a kulturális, az oktatási és a sportélet, zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre, a nemzetközi kapcsolatok is erősödtek.

 A holokauszt máig tartó hatása
A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban a üldöztetés elkerüléséhez. Őket a vallásuk, származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből, amelyhez már generációk óta tartoztak. (A többi nemzetiség tagjai – németek, szlovákok, délszlávok – is éppolyan „frissen” olvadtak be az összmagyarságba, mint ők.) Sokakra egész életükre tudathasadásos állapotot kényszerítettek ezzel, ha túlélték a holokauszt poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása. Az óhazához való kötődés még azoknál is gyakori, akik a háború után Izraelbe, Amerikába vándoroltak, közülük sokan máig őrzik a magyarságukat is.