A romokon felkapaszkodva a havasok völgyeiben kanyargó Tatros folyó mesebeli vargabetűket leírva öleli körbe a határdombot. A csángók elibé álljon, aki úgy gondolja, hogy már nem a Szent Szűz oltalmában van az ország. Mondja a szemükbe, hogy Mária többé nem törődik velük. Megmutatják annak, hol is lakik az Isten.
 

Jó lenne, ha apák céljuknak tűznék ki, hogy gyermekeiket nagykorúságuk előtt elviszik az ezeréves-határhoz. Megmutatják a gyermekeknek, hol védték elődeink az országot. Ezzel azt is megmutatják, mit herdáltak el azoknak elődei, akik azt állítják, hogy Mária helyett az ő kezük van az országon. Kell, hogy apákról fiúkra szálljon ez. Ne merülhessen feledésbe, hogy ott is élnek magyarok, akiknek a legtöbbször nem adatik meg az sem, hogy magyarul gyakorolják hitüket. Akiktől igyekeztek elvenni az identitásukat, a vallásukat és a nyelvüket.

Szóval ez az a határ, ahol összeszorul a gyomor, gombóc nő a torokba és a könnyek készülnek feltörni. Szégyentelenül hagyni kell, hogy kibuggyanjanak, töröletlenül csorogjanak és legalább egy csepp jusson az áldott földre ott, a gyermekek előtt, hogy számukra is felejthetetlen maradjon örökre.