Brassó
Röviden Brassó Erdély egyik legfontosabb városa, azért, mert az Erdélyt Havasalfölddel és Moldvával összekötő fő kereskedelmi útvonal kereszteződésénél fekszik. Ez az előnyös fekvés határozta meg Brassó város gazdasági jelentőségét a történelem folyamán. Brassó elsősorban fontos ipari és kereskedelmi központ volt, ugyanakkor a szász, a magyar és a román kultúra nagy kisugárzású művelődési központja is.
A mai Brassó területe; régészeti leletek bizonysága szerint; már a bronzkorban is lakott volt. Mivel akkoriban a Barcaság lapálya mocsaras volt, a lakosság a Rakodó völgyében, a Csiga-hegyen illetve a Cenk-nyeregben, az úgynevezett Lovagút környékén húzódott meg.
Az első írásos emlékek e vidékről a XIII. század elejéről származnak, jelesen 1211-ből, amikor II. Endre királyunk Brassó vidékét, az egész Barcaságot a német lovagrendnek adományozta. A lovagokkal érkezett német telepesek itt maradtak a lovagrend kiűzetése után is, s tovább lakták az általuk alapított három kisebb települést, úgymint Brassót, mely a Szent Márton templom, valamint a mai Hosszú utca és Közép utca találkozása táján volt, Bertalant, a Spreng hegy keleti oldalán, s Coronát a mai Fekete templom körül.
A város első írásos említése 1235-ből származik, és Coronára vonatkozik: egy kolostor létezését említi ezen a helyen. Tekintve, hogy kolostora volt, és azt is, hogy Corona egy szűk völgybe, földművelésre teljesen alkalmatlan helyre épült, ez a település kezdettől városi jellegű lehetett, iparosok és kereskedők lakták. Bertalan és Óbrassó lakói ezzel szemben főleg földművelők voltak, akárcsak két másik, kisebb településé a közelben: Mártonfalváé (a Cenk lábától a Csiga-hegy felé húzódó részen volt) és Gácsmajoré (a mai Egyetemi-domb környékén). E két utóbbi kis településből nőtt ki idők jártával Brassó magyarok lakta városnegyede, a Bolonya (románul Blumana, németül Blumenau). A Coronától délre levő részen jött létre a zömmel románok; kereskedők és fuvarosok; lakta Bolgárszeg (románul Scheii Brasovului, németül Obere Vorstadt), különálló település, mely máig megőrizte sajátosságát: kör alakú főterén van a templom, s ide torkollnak minden irányból a szűk, kanyargós utcák, mint bármelyik hegyvidéki településen Erdélyben. Észak felé pedig összefüggő városnegyeddé lett a szász földművelők lakta Óbrassó (Brasovvechi - Altstadt).
E települések kezdetben mai fogalmaink szerint jelentéktelenek, elenyészőek voltak, hisz Corona például 1235-ben mindössze harminc házból, gazdaságból állt, s rövidesen (1241-ben) ezt is elpusztították a tatárok. Ám a város kedvező fekvése miatt a vidék ismét benépesült, olyannyira, hogy a század végére már kétszáz család lakta. Itt, a Belvárosban laktak mindvégig a háztulajdonos polgárok, iparosok és kereskedők, akiknek polgárjogaik voltak.
Rövidesen Coronát az ellenség ellen falakkal, bástyákkal, tornyokkal vették körül. A városfalak, bástyák részben ma is állnak, és ma is üres, beépítetlen az egykori városfalak előtti rész: délen a Katalin-kapu és a Saguna középiskola épülete között, a város északi részén pedig utóbb parkosították a Belváros és Óbrassó (Hosszú utca) valamint a Belváros és Bolonya közti helyet (ide épült később a Városháza, a Posta s a mai Megyeháza). Az így kialakult várost ; a Belvárost és három külvárosát ; a szászok a központi rész nevéről Kronstadtnak kezdték nevezni, a magyarok és románok pedig; alighanem azért, mert a kezdeti időkben az egész Barcaság közigazgatási központja egy Szent Márton-hegyi (tehát óbrassói) épületben volt ; Brassónak (románul Brasov).
Brassó város a Barcaság 13 szabad szász falujával együtt alkotta Brassó vidéket (districtus) vagy provinciát. Brassó vidékének első pecsétjét 1368-ból ismerjük, a pecsét körirata: S(igillum) civium et provincialium de Brascho. A XIV. századtól kezdődően királyaink, Károly Róbert, Nagy Lajos utóbb Zsigmond és Mátyás is több kiváltságlevelet adtak a brassóiaknak, melyeknek köszönhetően fejlődött az ipar és kereskedelem, a brassói polgárok pedig szépen gyarapodtak. 1358-ban például Lajos király meghagyja, hogy a brassóiak kereskedelmét a Bodza, a Prahova s a Szeret völgyében, egész a Szeretnek a Dunába való torkolatvidékéig senki háborgatni ne merje. Ugyanő 1364-ben megengedi, hogy Mindenszentek napján (november 1.) Brassóban országos vásárt tartsanak, a budai vásárok mintájára (ami komoly kiváltságot jelentett a polgároknak, hisz a vásár megszervezésébe és lebonyolításába sem az állami hivatalnokoknak; a király embereinek; sem a nemeseknek semmi beleszólásuk nem lehetett.
Pár évre rá (1369-ben) a város árumegállítási jogot kapott, azaz bármely kereskedőnek, aki erre áthaladt, kötelező módon áruját megvételre kellett kínálnia a brassói piacon. Így történt, hogy itt még közönséges hetivásárokkor is gyakran távoli országokból származó, ritka és értékes portékákat lehetett beszerezni.
A magyar királyok által rendre és következetesen megerősített kiváltságok következtében Brassó Erdély leggazdagabb kereskedővárosa, ugyanakkor a helyi mesterembereknek (takácsoknak, csizmadiáknak, fegyverkovácsoknak, ötvösöknek stb.) köszönhetően az egyik legfejlettebb kézműiparral rendelkező központja lett. 1420-ban, a brassói városi tanács és a barcasági vidéki gyülés elhatározta, hogy hivatali helyiség épitésébe kezdenek. A szücs-céh nagypiaci boltja fölé húztak egy emeletet, ez a helység lett a későbbi városi Tanácsház, máig a város egyik legrégebbi épülete. Egy másik, ugyancsak szimbólum-értékű épülete Brassónak az Árucsarnok (ma Cerbul Carpatin vendéglő), amelyet Lucas Hircher városbíró özvegye, Apollónia építtetett 1547-ben és adományozott a város iparosainak, termékeik értékesítési helyéül.
A középkori Erdélyben Brassó, mint autonóm vidék, saját képviselőket küldött az erdélyi országgyűlésekre. A XV-ik század második felében Brassó város hűbérúri szerepre tett szert, s ez megsokszorozta a város közigazgatási feladatait. 1462-ben a volt városi bíró, Petrus Gref a városnak adományozta Újfalu és Komlós birtokokat, 1471-ben a város Sárkány és Parró birtokába jutott, e két falu a Barcaságról Fogaras vidékére vezető kereskedelmi út mellett fekszik. A város legfontosabb szerzeménye azonban a törcsvári uradalom volt, amely 1498-ban került Brassó birtokába. Így az Erdélyből Havasalföldre vezető legfontosabb kereskedelmi út Brassó ellenőrzése alá került. Ugyanekkor Brassó város jobbágyai lettek a törcsvári uradalomhoz tartozó barcasági csángó falvak (Bácsfalu, Csernátfalu, Hoszzúfalu, Türkös, Tatrang, Zajzon, Pürkerec valamint Krizba és Apáca) zömmel magyar lakói is.
A város páratlan gazdagságának és ezzel járó politikai hatalmának az 1689 április 21-én, egy szeles napon kitört tűzvész vetett véget, amikor pár óra alatt a Belváros (Corona) csaknem telje-sen leégett házakkal, a bennük felhalmozott kincsekkel, a kereskedők és iparosok raktáraival, műhelyeivel, árukészleteivel együtt. Az 1477-ben felhúzott nagytemplom, a gótikus építészet eme legkeletibb alkotása is leégett, neve azóta is Fekete-templom.
A város fénykorához kötődik az erdélyi reformáció jeles alakjának, Johannes Honterusnak a működése is. A világot járt brassói humanistát hazatértekor a város tanácstagul választotta. A nagytemplom papja lett. Iskolát és ebben könyvtárat alapított. Részt vett a brassói papírmalom létesítésében, ám hírnevét az 1539-ben alapított nyomdája alapozta meg. A 14 év alatt, amíg a brassói nyomdát Honterus irányította, az ott megjelent kiadványokat, a 23 latin, 9 görög és 5 német könyvet javarészt ő maga írta. Legnagyobb hatású munkája kétségkívül a reformációról szóló Reformationsbüchlein, amelyben lefektette az evangélikus hitvallás alapjait és amelynek nagy szerepe volt abban, hogy Brassó lakossága, illetve az erdélyi szászság áttért az evangélikus hitre.
Ugyancsak Brassóban működött 1560-tól az 1580-as évek elejéig Coresi diakónus, aki ószláv és román nyelven cirill betűs egyházi könyveket nyomtatott itt. Johannes Benkner, Brassó bírája hívta volt be, hogy megpróbálja vele a görög felekezet áttérítését a protestantizmusra.
Ugyancsak 1580 táján jelent meg az első Brassóban nyomtatott magyar nyelvű könyv is, a Fons Vitae, Az életnek kvtfeie(kútfeje), évmegjelölés nélkül, Nireus (Nyirő) János nyomdász műhelyéből.
A reformáció gyökeres változást hozott a város lakóinak életében. Az evangélikussá lett szászok valamennyi katolikus papot, szerzetest és apácát elűztek. A domonkos-rendiek megürült Kolostor utcai templomát ideiglenes használatra a magyar protestánsok (reformátusok) kapták, s használták is 1718-ig, amikor a várost elfoglaló osztrák csapatokkal bejött jezsuita szerzeteseknek juttatott kicsiny, Szent János utcai templom leégett. Az atyák követelésére a Kolostor utcai klastrom-templomot a városi tanács nekik átengedte. Ezt a régi épületet ők lebontották, és felépítették helyette (1782-ben) a város máig legimpozánsabb barokk építményét, a belvárosi római katolikus templomot. A reformátusok ezután jobb híján bérelt termekben, ideiglenes haj-lékokban tartották istentiszteleteiket, amíg 1892-ben felépült a mai ARO szálló új szárnya helyén saját neogótikus templomuk. (Ezt 1965-ben bontották le, a szomszédos szálloda terjeszkedésének ürügyén). A brassói evangélikusok ma is álló temploma 1783-ban készült el, Bolonyában.
Bár okiratokkal ez egy az egyben nem igazolható, de korabeli emlékírók szerint az első magyar iskola létesítését még Honterus rendelte el, 1547-ben. Ami viszont kétséget kizáróan biztos, az az, hogy 1560-tól fizetett a város magyar tanítót: évi 10 frt-ot kapott a scholasticus hungaricus. Az iskola a nagytemplom mellett, a harangozó lakásán működött. Ez elemi iskola volt. Aki tovább akart tanulni, annak német nyelven, a Honterus gimnáziumban nyílott erre lehetősége. Vagy valamelyik közeli székelyföldi város protestáns középiskolájában. A római katolikusok 1837-ben alapított, Kolostor utcai középiskolájában 1867-ig német nyelven folyt a tanítás, ez után vezették be oktatási nyelvként a magyart: így ez lett (a mai Áprily Lajos középiskola őse) az első magyar tannyelvű brassói középiskola. A brassói magyar oktatás fellendítése érdekében elévül-hetetlen érdemeket szerzett Koós Ferenc, aki 1878-ban került ide tanfelügyelőnek.
További magyar tannyelvű elemi iskolákat szervezett a Bolgárszegen és Óbrassóban, s működésének köszönhetően lett a városban kereskedelmi iskola (1885), főreáliskola (1889) állami leánygimnázium (1897) és egy a nagy hírű középfokú ipariskola (1884). A katolikusok 1901-ben új gimnáziumépületet emeltek, a nőképzést pedig apácákra bizták: ebből a célból megvá-sárolták és új szárnnyal bővítették ki (1878-ban) az egykori, A Naphoz címzett vendégfogadót (ma az egész épületkomplexum a művészeti középiskolának ad otthont). A reformátusok pedig az 1918-ban, a hadiárvák számára megvásárolt épületükben nyújtottak középfokú képzést, lányoknak. A fiúk számára épített kereskedelmi iskolájuk épülete ma is áll, a Drámai Színház mögött, a brassói Egyetem használja, akárcsak az egykori főreál, vagy a felső kereskedelmi iskola Kapu utcai épületét. A református árvaházat illetve leánygimnáziumot az ötvenes években a Drámai Színház kedvéért bontották le. Ma Brassó egyetlen magyar tannyelvű középiskolája a volt katolikus főgimnázium épületén osztozik a 6-os számú, román tannyelvű általános iskolával.
Több-kevesebb buktatóval ugyan, de Brassó századokon át meg tudta őrizni gazdasági vezető szerepét. Bár a nemzetközi kereskedelem terén szerepe korántsem a régi, ma is Románia egyetlen olyan városa, ahol négy vasúti fővonal (illetve a velük párhuzamos közútvonalak metszik egymást (s van két szárnyvonal is a középkori fő közlekedési vonalak, a Bodzai-szoros illetve Törcsvár irányába). Brassó ma is (Bukarest, a főváros után) Románia legjelentősebb ipari köz-pontja. Az ország többi városától eltérően az iparosítást itt nem kellett erőszakolni: voltak előzmények, voltak hagyományok, voltak szakemberek, volt amit fejleszteni: itt alakult meg (bécsi mintára, 1835-ben) Magyarország első takarékpénztára, a Sparkassa, itt létesült az ország első tejgazdasági szövetkezete1899-ben, a Scherg szövetgyár 1823-ban (ma: Carpatex), a Schiell gépgyár (1800-ban, ma Hidromecanica), a Haberman illetve a Czell féle sörgyár (ma: Aurora) a Kenyeres, a Jekel, a Teutsch féle likőrgyár, a Fleischer, a Deubel szalámigyár, a petróleumfinomító (1853), a cukorkagyár (1899) az Eitel-féle szappangyár (1840), a Teutsch-féle vasöntöde (1833, ma: szerszámgyár) a Hubber bútorgyár (1890) a cementgyár (1891), Seewald malma (1796, mely ipartörténeti relikviaként ma is működik) stb. stb. Hogy a száz esztendősnél fiatalabb gyáralapításokat most ne említsük.
Az utóbbi évszázad politikai változásai gyökeresen megváltoztatták Brassó népességi viszonyait is. Míg a XX. század elején a negyvenezres lélekszámú városban a három nemzetiség (a szász, a magyar és a román) részaránya egyaránt harminc százalék körül mozgott, a XXI. század elejére a 350 ezeres nagyvárosból a szászok csaknem teljesen eltűntek (kivándoroltak Németországba), a magyarok 24 ezerre csappant létszámukkal pedig a lakosság már-már elenyésző töredékét alkotják.
Az egykor három nyelvű, három nemzetiségű Brassó az erdélyi hírlapírás bölcsője volt. Itt jelent meg 1834-ben a német nyelvű Siebenbürgen Wochenblatt, 1838-ban a magyar Erdélyi Hírlap és a román Gazeta de Transilvania. Kiadó és nyomdász ugyanaz a Johann Gött volt. 1849-ben, a várost elfoglaló Jozef Bem ugyancsak három, német, magyar és román nyelvű újság alapítását rendeli el. A magyar, a Brassói Lap ma is megjelenik. 1895-ös újralapítása óta Brassói Lapok címen, a világháborús idők kényszerszüneteit leszámítva, folyamatosan. De ez már a jelen.
|