További nagyobb országrészek a Fekete-tenger partján fekvő Dobrudzsa, valamint az a két nyugat-romániai tájegység, amelyek eredetileg nem tartoztak a történelmi Erdélyhez: az egykori Partium és Kelet-Bánság. Erdély történelmileg csak a nyugati országrész hegyektől körülvett belső medencéjét jelentette, ma már azonban az egész egykori Magyarországhoz tartozó területet értik alatta. Havasalföldet két nagy történelmi tájegység alkotja, Olténia és Munténia.

 Románia területe a román fejedelemségek előtt
A mai Románia földje az ősidőktől lakott. A legrégibb régészeti leletek kb. 24 000 évesek. Az ott élő népek első írásos említése Hérodotosztól való i.e. 440 környékéről. Amikor a rómaiak megközelítették az Al-Duna vidékét, a folyón túl dák törzsek éltek. A dákokat tekinti a román hivatalos történetírás a románok ősének. A dákok földjét, Daciát, vagyis a mai Erdély egy részét és Olténiát a rómaiak 87-ben elfoglalták és provinciát szerveztek ott. Ezt a népvándorlás népeinek nyomására 271-ben feladták. E szűk kétszáz év elég volt - a dákoromán elmélet szerint - a lakosság ellatinosítására.

A népvándorlás folyamán a gótok, majd a hunok szerveztek rövid életű államot a területen. A gepidák állama valamivel tartósabb volt. Őket az avarok követték, majd a honfoglalás előtt egy ideig a magyarok ellenőrizték a Kárpátokon kívüli területeket.

Erdély a 10. századtól a Magyar Királyság része volt, Havasalföld és Moldva területe pedig sztyeppei nomádok birtoka volt: besenyők, úzok, kunok követték egymást a tatárjárásig.

 A románok története
 Bővebben: Románok
A románokat (vlachokat) legelőször a Balkán belsejében, a mai Macedoniában zajló események kapcsán említik a 11. században. A magyar forrásokban csak a tatárjárás után szerepelnek a románok. A 13. századtól három jól elkülönülő területen éltek: Havasalföldön, Moldvában és Erdély egyes részein. Középkori elnevezésük a vlach (ejtsd: vlah, amiből a magyar nyelvben az oláh szó ered) volt. Önmagukat a „római” jelentésű ruman névvel jelölték(A Bizánci Birodalom lakói ugyancsak „rómaiaknak” nevezték magukat). Származásuk vitás. Egyes tudósok a rómaiak leszármazottjainak, vagy Dacia római provincia latinizált lakóinak tartják őket. Ez a román álláspont és ezt követik a nyugati ismeretterjesztő munkák is. Magyar tudósok szerint a Balkán belsejében alakult ki a román nép. A magyarok egészen a 20. század elejéig az oláh nevet használták a románok megnevezésére, mára azonban ez a név gúnynévnek számít. Eredetileg egyébként ez a szó mindenféle újlatin nyelven beszélő embert jelentett, az "olasz" szó alakváltozata.

 Erdély története 1918-ig
 
Erdély a középkorban a Magyar Királysághoz tartozott, majd a 16. század második felétől több mint egy évszázadig Erdélyi Fejedelemség néven a magyar fejedelmek gyakorlatilag önálló államként kormányozták. A 17. század végétől a Habsburg Birodalom tartománya volt, nagyfokú autonómiát élvezve. 1867-től több mint fél évszázadig az Osztrák-Magyar Monarchián belül Magyarország szerves részét képezte.

Erdélyben a románok nagyobb tömegű beköltözése a 13. században kezdődött, a 18. század végére pedig az összlakosságon belüli arányuk már meghaladta az 50%-ot. A 18. századtól kezdve elindult az erdélyi románok önállósodási törekvése, ennek része volt a Hória-féle lázadás, majd az 1848-49-es szabadságharcban a császári seregek oldalán való részvételük. Ez idő alatt számos kegyetlenséget követtek el az ott élő székely és magyar lakossággal szemben.

 Havasalföld és Moldva története 1918-ig
A Havasalföldön és Moldvában kialakuló román fejedelemségek a 14. században a Magyar Királysággal álltak hűbéri viszonyban, majd kivívták önállóságukat. A 16. századig független államok voltak, majd több mint három évszázadon át az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álltak, de belső autonómiával rendelkeztek.

A 19. század második felében a nemzetközi események következtében (krími háború) Havasalföld és Moldva függetlenné váltak a törököktől. 1859-ben a két terület nemzetgyűlése közös fejedelmének választotta Alexandru Ioan Cuzát, majd a két fejedelemség 1862-ben egyesült. Az új ország neve Románia lett, Bukarest fővárossal. A parlament 1866-ban Hohenzollern Károly porosz herceget választotta fejedelemmé. Románia 1877-ben Oroszország oldalán belépett az orosz-török háborúba, és a török csapatok veresége után 1877. május 10-én parlamenti kiáltványban kinyilvánította állami függetlenségét, amelyet a San Stefanó-i béke révén az európai nagyhatalmak elismertek. A fejedelem 1881-ben I. Károly néven az ország első királya lett, és – a román alkotmány szerinti korlátozott jogkörrel – 1914-ig uralkodott. A korabeli Román Királysághoz tartozott Dél-Dobrudzsa is. Itt állt a román királyok nyaralója Balcsik városában, mely ma Bulgária területére esik.

A 20. század elején a román nemzeti mozgalom a királyságbeli és az erdélyi románság egyesítését tűzte ki célul. Románia 1916-ban az Antant oldalán belépett az I. világháborúba, és a Déli-Kárpátok szorosain keresztül hátbatámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A főleg székelyekből álló honvédség feltartóztatta a románokat, majd az osztrák-magyar- német erősítés megérkezése után néhány hét alatt kiverték őket Erdélyből, s bevonultak Bukarestbe. 1918 végén, az Osztrák–Magyar Monarchia katonai és politikai összeomlásakor elfoglalta Erdélyt és Kelet-Magyarország egy részét. 1919 augusztusában a Magyar Tanácsköztársaság bukása miatt bekövetkező zűrzavart kihasználva, a román hadsereg bevonult Budapestre, amit csak novemberben hagyott el.

 Trianontól a II. világháború végéig
 
Nagy-Románia kialakulása
Románia, 1939Az I. világháborút lezáró békeszerződés értelmében Románia része lett Erdély, a Bánság (Bánát) keleti része, az Alföld többi keleti vidéke Máramarossal (Partium) és Bukovina területének zöme, valamint a cári Oroszországtól elfoglalt, nagyrészt román lakosságú Besszarábia. / Annak ellenére, hogy az Antanttal kötött szerződésben kikötötték, Románia nem köthet külön békét, melyet mégis megkötött, amikor a magyar-osztrák-német alakulatok a román támadást visszaverve bevonultak Bukarestbe.

Románia egy részét 1940-ben a Szovjetunió ismét magához csatolta, ez a terület lényegében ma Moldova, illetve kis része Ukrajnához tartozik. A második bécsi döntés értelmében ugyanebben az évben Magyarországhoz került Észak-Erdély és Székelyföld.

Románia a németek oldalán részt vett a II. világháborúban, a keleti fronton több román hadsereg harcolt. 1940-44 között az Antonescu-rezsim uralkodott az országban, amely szabad kezet adott a román náciknak (Vasgárda). Ezek pogromokban és haláltáborokban több százezer zsidó és roma lakost végeztek ki. Észak-Erdély zsidóságát ugyanakkor a magyar kormány deportálta a német haláltáborokba (emiatt a túlélők máig kártérítést kapnak a magyar államtól). A II. világháború pusztításaiban körülbelül 800 000 civil és katona vesztette életét Romániában.

1944. augusztus 23-án, amikor a szovjet csapatok elérték a román határt, a katonai diktatúra megdőlt. A király vezetésével puccsot hajtottak végre és Románia sikerrel kiugrott a németek szövetségéből. A kiugrást többek között az tette lehetővé, hogy Hitler feltétlenül megbízott Ion Antonescu marsallban, így - ellentétben Magyarországgal - semmilyen kísérletet nem tett egy esetleges kiugrás megakadályozása érdekében. Románia számára a kiugrás megcsillantotta a lehetőséget: ismét megszerezheti Erdélyt, miközben az ennél kevésbé értékes Transznyisztriáról és Besszarábiáról kénytelen lemondani a Szovjetunió javára. Románia a szövetségesek oldalán harcolva fejezte be a háborút. Észak-Erdély és a Székelyföld ismét Románia részévé vált. 1944-45-ben Magyarországon 27 román hadosztály harcolt a szovjetek oldalán.

 A kommunista uralom időszaka
A II. világháború után az ország a Szovjetunió erős nyomása alatt a kommunista tömb része lett. 1946-ban a román kommunista párt választási csalással átvette a hatalmat. A sztálinizmus évei alatt több százezer embert börtönöztek be politikai okokból, a börtönökben gyakori volt a testi kínzás. 1956-ban a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával több ezer erdélyi magyar személyt zártak börtönbe, sokakat meg is gyilkoltak közülük. A Szovjetunió a két ország kommunista vezetésének egyezsége alapján 1958-ban kivonta megszálló csapatait az országból, és ezután enyhült a diktatúra. A 60-as évek végét és a 70-es évek elejét a gazdasági fejlődés és a relatív jólét jellemezte.

A szovjet csapatok kivonulása után az ország önálló külpolitikát folytatott. A 60-as években gazdasági kapcsolatot épített ki a nyugati világgal, és fontos közvetítői szerepet játszott a nemzetközi politikában, például békeközvetítő szerepet vállalt az 1967-es arab-izraeli háborút követő közel-keleti rendezési folyamatban. Ezzel az ország jelentős nemzetközi tekintélyre tett szert.

1965-től Nicolae Ceauşescu irányította az országot, aki a kifelé mutatott képpel szemben a belpolitikai életben személyi kultuszt és totális diktatúrát épített ki. Ceauşescu diktatúrájában kulcsszerepet kapott a román kommunista titkosrendőrség, a Securitate. Az elért gazdasági színvonal fenntartása érdekében a 70-es években az ország jelentős hiteleket vett fel az IMF-től és a Világbanktól. 1977 és 1981 között az államadósság emiatt 3 milliárd dollárról 10 milliárd dollárra nőtt, és a nyugati tőke erre hivatkozva megpróbált befolyást gyakorolni a politikai rendszer demokratizálására. Ezt megakadályozandó a 80-as években Ceauşescu súlyos gazdasági megszorításokat vezetett be, és 1989-ig Románia sikeresen vissza is fizette a nyugati államadósságokat. Ennek ára azonban a mély gazdasági válság és a lakosság teljes elszegényedése volt.

 A forradalomtól máig
Ceauşescu több évtizedes hatalmának az 1989. december 22-én kitört romániai forradalom vetett véget. A véráldozatot is követelő népfelkelés a kommunista rendszer megdöntését eredményezte. A Ceauşescu-házaspár kivégzésének a médián keresztül az egész világ szemtanúja lehetett. A hatalmat a Nemzeti Felszabadítási Front vette át, amely többpártrendszeri választásokat és parlamenti demokráciát vezetett be az országban, bár az egykori kommunisták a demokratikusan választott kormányban is megmaradtak.

Az erdélyi magyarság vezetői (Tőkés László, Sütő András és mások) kezdeményező szerepet játszottak a forradalomban és a demokratikus átalakulásban. Létrejött a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely sikeres választási szereplése után fontos politikai tényező lett a parlamentben. A magyarok és románok között addig elhallgatott helyi etnikai feszültségek az 1990-es véres marosvásárhelyi zavargásokban csúcsosodtak ki.

1990-től 1996-ig az országot a Nemzeti Felszabadítási Frontból kivált politikai pártok koalíciója kormányozta Ion Iliescu államelnök vezetésével. Ezt az 1996-os választásokon ellenzéki győzelem és az Emil Constantinescu által vezetett koalíció kormányzása követte, majd 2000-től újra Iliescu és tábora volt hatalmon. Románia 2004-ben csatlakozott a NATO-hoz.

A 2004-es elnökválasztást Traian Băsescu nyerte meg. A kormányfő Călin Popescu Tăriceanu, kormánya a Demokrata Párt, a Nemzeti Liberális Párt, Konzervatív Párt és az RMDSZ koalíciójára épül. 2005-ben tárgyalások kezdődtek Románia csatlakozásáról az Európai Unióhoz, amire 2007. január 1-jén került sor.