A Szikla-forrás

A forrás a Szalajka-patak egyik fő táplálója.
A forrás vize egy 3-4 méterig járható barlangjáraton tört a felszínre, de feltételezhető, hogy a mélyben egy nagyobb, eddig még föltáratlan barlangrendszer húzódik. Erre utal az is, hogy a csapadékviszonyokban történő változás gyorsan, 1-2 nap alatt megmutatkozik a forrás vízhozamában.
A nagy tisztaságú karsztvíz kinyerésére a környező települések vízellátása érdekében feltárást és forrásfoglalást indítottak.
A forrás vízhozama a csapadékviszonyok függvényében 0-10000 liter percenként.
A vízgyűjtő terület a forrástól keletre húzódó területrész. Nagysága mintegy 4-6 négyzetkilométerre tehető.
 N 48° 4,639' E 20° 24,465' 475 m [GCbk03-1]

A Szalajka-forrás

A Szalajka-völgy forrásai közül a legnagyobb vízmennyiséget a Szalajka-forrás bocsátja a patakba. Eredetileg a forrás, a mostani helyétől körülbelül 50 méterre délre tört fel. Azonban a 60-as évek vízfeltáró kutatásai érdekében, a mostani helyszínen tárót hajtottak a hegybe, hogy a forrást megcsapolják. A forrás vízgyűjtő területe a tőle délre és délkeletre húzódó Bükk-fennsík. Vízfestéses vizsgálattal bebizonyították, hogy a forrástól mintegy 3.5 kilométer távolságban levő Hármaskútnál a vízrendszerbe bocsátott festék mintegy három nap múlva jelentkezett a forrás vízében. Ez egyben azt is jelenti, hogy a területen egy 450 méter mély barlangrendszernek kell lennie.
Ez a terület erősen karsztosodott, a felszínre hulló csapadék azonnal elnyelődik ezért a felszíni vízfolyások teljesen hiányoznak.
A forrás maximális mért vízhozama 12000 liter percenként, minimális mért vízhozama 1600 liter percenként. Az átlagos vízhozam 4500 liter percenként.
 N 48° 4,373' E 20° 24,848' 510 m [GCbk03-2]

Búvárbaleset a Szalajka-forrás barlangjában

1979. július 14-én három búvár dolgozott a forrás barlangrendszerének feltárásán. Fodor Géza egy másik búvárral együtt merült a barlangba, míg harmadik társuk a felszínről biztosította a merülést. Miután a tervezett merülési idő lejárt és csak az egyik búvár jött a felszínre a biztosító búvár is lemerült, hogy társukat megkeresse. Mivel a biztosító búvárnak nem volt helyismerete hosszú időn keresztül nem találta azt a szűk hasadékot, ami a víz alatti táróból a barlangba vezet. Mire megtalálta levegő készlete annyira megcsappant, hogy nem vállalkozott a barlangba való merülésre.
A tragédia okait vizsgálva kiderült, hogy a szerencsétlenül járt búvár levegőellátó rendszere üzemképes volt, a palackban még volt levegő. A víz alatti barlangból való kijutásának akadálya tulajdonképpen nem volt. A halotton erőszakos, külső hatás, leomló kő okozta sérülés nyoma nem látszott. A halál bekövetkeztének valószínűsíthető oka a helyszín jelentette stressz lehetett: első alkalommal, egy kellemetlen szűkületekkel tarkított víz alatti barlang mélyére merülni tudatilag rendkívül megterhelő.

A Bükk-hegység vízrajza

Napjainkban mintegy 770 mm csapadék hullik a Bükk felszínére éves átlagban.
A vízzáró agyagpalából illetve a vulkanikus kőzetekből felépített területeken a csapadékvíznek csak kis százaléka szivárog be a talajba. Az ilyen módon beszivárgó víz kis talajvízforrásokban vagy rétegforrásokban tör a felszínre, amelyek vízhozama igen csekély, mindössze néhány liter percenként.

A rétegforrások mellett jelentősek még a vulkanit és üledékes kőzetekből fakadó hasadékforrások, melyek vízhozama elérheti 200 liter percenkénti értéket is. Egyesek erdészházak, turistaházak, kisebb üdülők vízellátására is alkalmasak (Hármaskút, Csurgó, Bánkút, Sebesvíz stb.).

A mészkőből álló területeken a csapadék kb. 20-40 százaléka szivárog be a mészkő hasadékaiba és vesz részt a felszín alatti karszt kialakításában. A legjelentősebbek a mészkőből fakadó karsztforrások, melyek akár több 10 négyzetkilométeres vízgyűjtőről nyerik vizüket és vízhozamuk percenként a több tízezer literes értéket is elérheti.

A karsztforrások zöme a hegységperemen fakad, de a hegységet kettéosztó Szinva- és Garadna-völgyben is jelentős források találhatók. Ezek vízhozama a több ezer litert is eléri percenként. A legnagyobbak Miskolc-Tapolcán és Egerben találhatók. (Ezekre különféle létesítmények épültek, így eredeti formájukban már nem láthatók, így a ládasorozatban nem is szerepelnek.) A források vizének hőmérséklete általában a fakadási szinttel fordítottan arányos, a leghidegebbek (6-7 °C) a fennsíki régióban, a legmelegebbek a hegységperemi erózióbázison fakadnak (Eger, Miskolc-Tapolca, Diósgyőr, Sály, Kács, Mónosbél). Az itteni források hőmérsékletének alakításában már a mélybe zökkent, fiatal üledékekkel fedett mélykarsztból feláramló meleg karsztvizek is szerepet játszanak. A meleg vizek a hideg víznél lényegesen több időt töltenek a felszín alatt áramolva, ezt radiokarbon izotóp kormeghatározások egyértelműen igazolták.
Ezek szerint például az egri források vize 7300 évvel ezelőtt hullott le csapadék formájában a Bükk felszínére és szivárgott be a kőzet résrendszerébe.

A források között különösen ismertek a dél-bükki időszakos karsztforrások (Imó-kői-, Fekete-leni-, Vöröskői-alsó-, Vöröskői-felső-forrás), melyek aktivitása a karsztvízszint emelkedésével, csökkenésével áll összefüggésben. Hasonló működésű, kevéssé látványos időszakos források a Hór-völgyben több helyen is előfordulnak, ugyancsak közismert a Lillafüreden fakadó Soltészkerti-forrás, mely a Létrás-tető és István-lápa térségének vizeit hozza felszínre.

A hegység forrásai egyenetlenül oszlanak el: a fennsíkon kevés a forrás (Bán-kút, Csipkés-kút), a Központi-Bükk oldalában, illetve az Északi- és Déli-Bükkben feltörő karsztforrások viszont általában bővizűek, bár vízhozamuk - a csapadéktól függően - erősen ingadozó. A Déli-Bükk határát képező törésvonal mentén meleg vizű források fakadnak (Eger, Miskolctapolca).

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.