A családról:
A báji Patay család már a XVII. században rendelkezett birtokokkal Taktabájon, 1726-ban kastélyukat is említik, de a falu két templomát is ők építtették. A családfán az ősapa I. Pál, aki 1456-ban Brandenburgi Katalin provisora volt a tokaji várban (1640-ben ennek járó elismerésképpen nyert a család Zemplén vármegyében birtokadományt). Unokája, Patay I. Sámuel (1679-1749) -a Rákóczi-szabadságharc leverését követően- királyi tanácsosként (consiliarus) a 8 északkeleti vármegye egyik vagyonos nagybirtokosává vált: a ma Szlovákiához tartozó Szinán is voltak birtokai, illetve 1720-tól a Czeke családtól származó Cekeháza is tulajdonába került. (A 37-es főút mellett, a mádi körforgalomnál található, ma már Sárga Borház étteremként működő egykori Patay Borház is a családé volt, sőt: az innen eléggé távoli Gombán szintén kastélyt építettek, ahogy tulajdonukban volt a göncruszkai kúria is. Utóbbi kettőhöz III. Sámuel felesége, Bárczay Zsuzsanna révén jutott a család.)
A család ismertebb tagjai: II. Sámuel (1709-1788), aki Báj után Nyírmadán élt, és egy eredetileg szanszkrit nyelven íródott (majd több fordításon átesett) "A' régi indusok böltselkedések az az: példákkal jó erköltsökre tanító könyvetske" című művet fordított magyarra; II. István (1807-1848), aki a '48-as szabadságharc ezredese volt, ma emléktábla őrzi nevét a sárospataki általános iskola falán; IV. József (1797-1868), aki a gombai kastélyban egy napig őrizte a Szent Koronát 1849-ben. Vélhetően Patay IV. Sámuel az építtetője a miskolci Hunyadi utcában található Patay-háznak, melynek kőkeretes kapcsolt ablakai a cekeházi kastélyon is visszaköszönnek.
 

A kastélyról:
Eleinte a Czekék birtoka volt a terület, és bár már a XV. század első felében is oklevelek említik a családot, a birtokokról és az egykor itt álló udvarházról nem maradtak fenn oklevelek. A XVI. század végén házasság révén a Széki család birtokába került az épület, majd több öröklés után Széki Erzsébet Patay Jánossal kötött házassága révén került a XVII. század végén a Patayak birtokába, igaz, ekkoriban még jó ideig nem éltek itt. Az egyetlen hiteles adat Patay I. Sámuel 1726-os végrendelete, amelyben eleiről rámaradt örökös kastélyhelyen épült udvarházukat említi, mely a mai kastély déli, legrégebbi szárnya helyén állt. Patay III. Sámuel (1772-1819) már életvitelszerűen beköltözött Czekeházára, az ő nevéhez köthető a korábban már igen romos (az 1780-as években készült precíz katonai leírás nem is említi!) épület felújítása. 1819-ben bekövetkezett halála után, az 1820-40-es években IV. Sámuel (1799-1868) a jelenleg látható klasszicista stílusú kastély megépíttetését elkezdte, amely a Patayak családi hagyománya szerint a kertben szabadon álló egykori udvarház szimmetrikusra bővítésével (a hossztengelyre merőleges középső és északi tömbbel, illetve közöttük levő összekötő tömbökkel), mindegyiket egyforma stílusúra alkotva készült el. A helyszíni kutatások azonban ezt a verziót nem mindenben erősítik meg, valószínűleg a korábbi, rossz állapotú Czeke-udvarházat teljesen lebontották, s a helyén épült meg e kastély elődje.
Középső tömbje egyemeletes, végfalain egy-egy, díszes kőkonzolokon nyugvó, kovácsoltvas korlátú erkély ugrik ki. Az északnyugati oldalon részben már leszakadva található, míg a délkeleti homlokzaton a félköríves nyílású, nagy méretű loggiára vastag, keményfából épült, alulról vakolt csigalépcső vezet fel a földszintről, lépcsőházán magas, de keskeny ablakkal.
Az északnyugati főhomlokzat előtt a XIX. század utolsó évtizedeiben épült terasz romja található, melyre a kertből kétoldalt vitt kőlépcső - igaz, ezek közül ma már csak az északi használható romjaiban. A terasz előtetője svájci stílusú faragott és fűrészelt fagerendákból készült, oszlopai között szintén fűrészelt díszítésű mellvéd volt. Ugyanitt, a homlokzat középrizalitjának timpanonjában még ma is látható a Patay család díszes, de színezetlen teljes címerpajzsa.
(A címerpajzson hármas halom közepén ötágú aranykoronában könyöklő páncélos jobb kar látható, mely vörös szívből kinövő, háromvirágú, leveles rózsaszálat tart. A sisakdíszen ugyanez ismétlődik.)
A szélső tömbök és az összekötők is földszintesek, előbbiek véghomlokzatát hármas osztású ablakok törik át (fölöttük félkörös ívmező), míg az összekötők homlokzatán 4-4 darab egyenes záródású ablak, végigfutó szemöldökpárkányuk fölött tagozott keretelésű, félkörös ívmező látható (amely hasonlít az abaújszántói Ulánus-ház középrészén levőkhöz).
Az egyes épületrészeket viszonylag alacsony nyeregtetők fedik, melyeket a szélső tömbök két-két végén timpanonok zárnak le, szegmensíves nyílásokkal (bennük valószínűleg vaskeretes üvegezés volt egykor).
A falsíkokat vízszintesen erőteljes párkányok tagolják. Az összekötő tömbökben a hátsó homlokzat mögött keskeny cselédfolyosó húzódik, ahonnan a személyzet a szobákat az urak zavarása nélkül megközelíthette, itt barokk kori fűtőnyílások kőkeretei is láthatóak.
A földszinti plafonokon néhol láthatóak az egykori, XIX. században készült, klasszicizáló, későbarokk festett díszítések nyomai, illetve a külső homlokzati részeken a valamikori vakolat színezése is - utóbbi harmonizál a majorsági épületek színeivel.
A pinceszinten található helyiségek (a beszakadt födém ellenére) még jó állapotúak, az egykori kéménynyílás a padlástérben dupla nyílásúvá szélesedik. Mint megtudtuk, a kastélyban korábban (legalább részben) a ma "újrafeltalált" falfűtés működött, ennek járatai több helyen is megfigyelhetők a falakban. A fűtést a pince helyiségeiből oldották meg, onnan a meleg levegő magától szállt felfelé.
Érdekesség (és ez szintén megfigyelhető az abaújszántói Ulánus-házban), hogy a vastag falakban az (egykori) ajtókeretek mögött függőleges fülkéket alakítottak ki, ezeket az ajtókeretekben üveglappal zárták le, és bennük polcokat, kisebb díszeket helyeztek el.

Utolsó lakója VII. Sámuel (Simi, 1884-1966) volt, a II. Világháború után, az államosításkor tőle kobozták el a kastélyt, mely ezután egy ideig kollégiumként működött, később a helyi TSZ raktárai és szolgálati (pontosabban: szükség)lakása lett belőle, ám az állagmegóvással -az akkori közgondolkodásnak megfelelően- a beköltöztetettek nem törődtek. Ennek megfelelően állapota folyamatosan romlott, így 1982-83-ban teljesen új födémet és tetőzetet kellett építeni rá. Ekkor verték le a falakról a külső és belső vakolatot is, hogy a falnedvesedést valamennyire megállítsák.
A rendszerváltás után magánkézbe került, majd többszöri tulajdonosváltáson átesett kastély felújítására egyik tulaj idején sem került sor, míg végül az abaújszántói önkormányzat 2003. elején visszavásárolta az épületet akkori birtoklójától. A tervek között szerepelt tájmúzeum, konferenciaterem, szállások, étterem, illetve a majorsági épületekben turistaszálló kialakítása is. Sajnos azonban az egykori kastélypark területe továbbra is magánkézben maradt, így az önkormányzat a komplex felújítás esetleges pályázati pénzeihez sem férhet hozzá. Rendkívül elszomorító, ugyanakkor a mai magyar közállapotokat igen híven tükröző helyzet ez.

Ma már egyetlen nyílászáró sincs a kastélyon, illetve az ablak- és ajtókeretek egy része is eltűnt, de az egykor felújított tetőn sok lyuk is tátong, amelyeken keresztül a tetőzet, a födém és a falak is folyamatosan áznak, így a kastély évek óta tovább pusztul, jövője meglehetősen bizonytalan - annak ellenére, hogy műemléki védelem alatt áll...

A mesterséges domb alá épített családi kriptához hárs- és vadgesztenyefasor vezet, ám az egykor itt található koporsókat régen elvitték innen a közeli cekeházi temetőbe, s ma már ez az építmény is jórészt szétverve látható. A bejárat feletti timpanonban két kőrózsa, tetején egykor kőkereszt állt, az ajtó melletti falakon eredetileg két koszorúdísz volt látható (az egyikben "ÉPÜLT" felirat, a másikban évszám, utóbbiból azonban ma már nem sok maradt - talán 1831 vagy 1891 lehetett rajta).
A kastély körüli parkban (úgy tudjuk, teljes területe egykor nagyjából 10 hektár lehetett, a mai gazdasági épületeken túl a kelet felé levő erdős domboldalak is ide tartoztak) még megtalálhatóak az egykori épített kert nyomai: a kastéllyal nagyjából egyező korú kis- és nagylevelű hársakkal és vadgesztenyékkel szegélyezett allé vezet a kriptához, de ezen kívül igen idős (és hatalmas) kocsányos tölgyek, platán, szomorú japánakácok és korai juharok is élnek itt, melyek jellemzően az akkori idők divatos fái voltak. Emellett a tarkalevelű hegyi juhar (Acer pseudoplatanus 'Leopoldii') egy méretes példánya is megtalálható, amelynek érdekessége, hogy 1864-ben nemesítették Belgiumban, majd egy évvel később a fajta megkapta a Királyi Kertészeti Társaság Első Osztályú minősítését. Mivel akkoriban a főúri körökben is afféle verseny folyt, hogy kinek van újabb és érdekesebb nemesítésű növénye, szinte biztosra vehető, hogy ez a fa akkortájt, azaz nagyjából 150 éve került ide.
Sajnos a terület mára teljesen elvadult, az egykori üres felületeket pionír fafajok foglalták el, így az eredeti kerti utak vonalvezetése és a kert szerkezete nehezen követhető. A park igazi értékét nem a benne található fafajok különlegessége, hanem inkább azok kora adja.
A majorság épületeinek egy része még ma is viszonylag jó állapotban van (hiszen a TSZ-időkben is használták őket), jól felismerhető egykori funkciójuk: a nagyméretű szarvasmarha-istállók, az intézői ház, a szárító, vagy a kastély mögötti részen a kis méretű, a parádés lovak számára készült istálló, különálló állásokkal. Más épületek sajnos omladoznak, a beázó tető miatt a hatalmas gerendák is elroppantak; egy épületet pedig jól láthatóan széthordtak, csak az alapjai maradtak meg. A parádés istálló és a kastély közötti nagyobb bozótos folt alatt volt az egykori konyha, ennek már jóformán kövei sem látszanak. (A gazdaság egyébként valóban hatalmas lehetett egykor, mi 14-15 különböző rendeltetésű épületet számoltunk meg, ebből legfeljebb 4-5 a lakóház.)


Szélesség N 48° 16,948'
Hosszúság E 21° 12,506'
Magasság: 160 m
Megye/ország: Borsod-Abaúj-Zemplén
 

  hátulsó loggia

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.